Na, drága sztrovacsekok, mielőtt megint belebonyolodnátok a veszekedésbe, amire kinek-kinek talán mégiscsak megfelelőbb hely lenne a Csecsemőgondozó/Anyázó, pacifikálásként beírom ide nektek a következő nemWágner-tolmatschstoryt. Igaz, hogy ez is olyan kotonadolgos, de nem annyira nagydolog, hogy bárkinek is a finom szaglását zavarná. Történt mindez valamikor a 80-as évek második felében, amikor a varsói szerződéses paktum már a vége felé közeledett. Igy aztán divattá vált, hogy a gyaksikat nem keletről-nyugatra, hanem nyugatról-keletre tervezték, továbbá állandóan a védelmet gyakorolták (hehe, a nátósok azért még mindig "agresszorok” voltak akkoriban). Ja, és a „szembenálló felek” már nem „keletiek-nyugatiak”, hanem „északiak és déliek” voltak (tisztára polgárháborús Amerika!). Ez igy papiron nagyon érdekesnek látszott, hiszen ki gondolta volna, hogy valahol a nagy orosz sztyeppéken a népek már Nyugaton élnek, az ottani emberek tuti, hogy nem, hiszen a boltokban csak az üres polcok voltak, a mindennapi vodkát pedig csak hosszú sorbaállással tudták megszerezni. Mindenesetre kiderült, hogy a „támadók” (csupa amerikai, meg német, meg egyéb nátós csapatok) majd onnan várhatók. Ez azért sok zavart okozott, mert ha már ott vannak, akkor meg miafrancnak ez az egész nagy felhajtás? Azt mondták, hogy mindez a „Helsinki szelleme” miatt van, no, ez ugyancsak egy tréfás kobold lehetett, hogy igy megkavarta a dolgokat. A Varsói „egységet” még a románok is bezavarták egy kissé, ők ugyanis, ha már nem maradhattak ki a buliból, hát résztvettek, DE csináltak maguknak egy teljesen külön tervet, azaz ők továbbra is nyugatról várták az agressziót, a térképeiken minden fordítva volt rajzolva, továbbá az ún. „hadműveleti időt” pár nappal előbbre vagy későbbre számolták. Szóval, valami csudálatos kupi volt az egész Nagy Buli már papiron is, hát még a valóságban. Ez volt tehát az elképzelt alaphelyzet, mondanom sem kell, hogy mennyit összeröhögtünk mi, tolmácsok, amikor a „stratégák” megzavarodottságát láttuk. Ezek után a Veszprém-Várpalota festői szépségű vidékén (már, aki ismeri, tudja mire gondolok) a magyar csapatok bemutatták, hogy mennyire felkészültek a védekezésre. A tribün előtt, jobbra-balra végig beásva mindenki, harckocsik, tüzérség, lövészek, szóval minden, ahogy illik. Fényesen sütött a nap, a tribünön mindenki a távcsöveket kapkodta, a tévések és filmesek készítették a kamerákat, mer´hogy most aztán mindenféle veszély nélküli „harctéri” tudósításokat csinálhatnak. A szpíker el is kezdte a narrátorkodást (én meg kúsztam utána, ahogy tudtam), bejelentette, hogy hamarosan kitör a háború, most viszont „álcázni” kell a védelmet, mert ez egy korszerű követelmény! Valahol a hátunk mögött a vegyészek ködgránátokat fognak robbantani, ezt mindenki most majd láthatja is! Na, az egész tribün hátraarcot csinált és valahol hátul valóban durrant három pici pamacs, prütty, prütty, prütty. Nem is szólt nagyot, nem is volt nagy, csak úgy ott volt. Erre mindenki méla undorral visszafordult és feszülten várta az eseményeket. No, ezek után el is repült a fejünk fölött két-három repülőgép, és a vezérgép pilótája a hangszórón jelentette, hogy „jön az ellenség!” Figyelt marhára mindenki, de még távol lehettek, ezért még a távcsőben sem látszottak. És ekkor megfordult a szél! A hátul feldurrantott három kis pamacsból a kis felhőcskék rászálltak az előttünk levő mindenségre, és akkora köd keletkezett, hogy az atyaúristen sem láthatott át rajta. Az egész völgy véges-végig eltűnt, de még a tribün előtt álló „narrátor szpíker” sem látszott, pedig nagyon mondta (órát és papirt figyelve), hogy most aztán már teljesen „felfejlődtek a támadók” és mindjárt itt a Nagy Ütközés! Puff! Akkora volt a blamázs, hogy csak na! Az egész „háborút” le kellett állítani, mert semmi sem látszott belőle! A „támadókat” vissza kellett terelni (pedig biztos látványosan jöttek szemből, szépen szétbontakozva, ahogy illik), a „védekezők” pedig még láttak volna valamit, hiszen infrájuk azért volt, de rajtuk kívül aztán senki más semmit! Igy nyerték meg a „ködösítőink” a Nagy Csatát, méghozzá egyetlen puskalövés nélkül! Na, ezt csinálja valaki utánunk! Pedig akkor még javában Varsói Egybesült és Állig Felfegyverzett Erők voltunk, azóta pedig már mennyit fejlődtünk! Reszkess Nátó, már beléd is léptünk! No, gondoljátok csak el, sztrovacsekok, ha most ezeket a vegyész műszakiakat kiküldték volna szaddamozni, akkor mit csináltak volna ott a sivatagban?!! Most még ki kell egészítenem ezt a kis storyt valamivel, mert szorosan idetartozik, ne haragudjatok, hogy hosszú vagyok, de nem szakíthatom meg a fonalat, hiszen ugyanarról van szó. Mivel meg kellett várni, amig eloszlik a köd (addig ugyanis se tévé, se film, se semmi közvetítés nincs, úgy meg mi a poénja a háborúnak?), az egész vendégbagázst bepakolták a buszokba és elvitték, hogy majd megmutatják nekik a magyar fejlesztésű álcázó eszközöket. A tévések-filmesek már pucolták is az optikát, mert akkor mégiscsak lesz itt valami. Ki is értünk egy szép nagy tisztásra, melynek közepén (a sok mindenféle makett között) ott állt a Magyar Haditechnika Műremeke – a GumiTank! Nos, amikor ezt felfújták, akkor tisztára olyan peckes lehetett, mint akármelyik Igazi, DE – a ködtől lehült a levegő és a büszke cső ugyancsak lekonyult! Hasonlóan roggyantnak néztek ki a GumiRakéták, a GumiRepülők és GumiEgyebek is. Utánpumpálásra pedig már nem volt idő, de az is lehetett, hogy a „rendszeresített” palackokból már mind kifújták a sűrített levegőt. A vendégek azért megértően bólogattak, nem is röhögtek nagyon, a tévések-filmesek viszont valahogy nagyon csalódottnak látszottak, nem is tudom miért…. Na, én azért nem búsultam nagyon, drága jó sztrovacsekok, a Sörnek ugyanis nem tett rosszat a lehülés, sőt az egész „hidegháborút” is túléltem veszteség nélkül. Na, szervusztok, és Egészségetekre! Tolmatsch Sztorik