Szervusztok drága jó sztrovacsekok! Na, hozom nektek a TolmatschStoryk mai adagját, mer´hogy folyatni kő´! Tegát következzék a SörösZászló igaz története. Aki vót mán kotona, de aki nem (szerencsés 1 alak az ijen) még az is talán tudja azt, hogy mit jelent a Zászlóhoz való hűség. Ja, ezt azonnal elkezdik beleverni mindenkibe, még Eskű is van róla, mer´hogy ez marhára fontos dolog, és ezért halni is kell, meg ilyenek. Enélkül nem lehet embert ölni vagy öngyilkolni magát az embernek, tradíciója van neki, ami egészen az ősidőkig visszanyúlik, egyszóval ez egy nagyon régi szokás és mindenütt van, és lesz is ezen a sárgolyóbison, egészen addig, mig ezek a térképekre rajzolt kusza vonalak el nem tűnnek. Persze lehet, hogy akkor meg majd valaki marha kitalálja a Föld Zászlaját, amit majd az Űr meghódítása c. zűrben egy-egy jól sikerült galaxislerohanás során valahová ki kell tűzni, hogy jelezze, na, megjöttünk, itt vagyunk! Nos, csináltak egyszer valamikor megint egy olyan Nagy Bulit, amire összehívtak mindenféle Nagy Górét, hogy nézzék az Előadást – nézők nélkül, amint már többször csuklottam, úgy látszik semmi értelme egy háborúskodásnak. Ez speciel egy olyan hídveréses akármi volt a Dunán. Odavontattak egy csomó TS-1600-as uszályt és adott jelre ezeket összetolták, aztán meg áteresztettek rajta egy vonatot, jól megpakolva mindenféle tankkal meg egyéb ölőalkalmatossággal. Szokás szerint kirendeltek bennünket tolmácsolni az Előadást. Brrrr, rohadtul hideg volt az idő, mer´hogy valamiért jobbnak tartották mindezt valamikor novemberben-decemberben csinálni, mint tegyük fel azt nyáron. Ki a franc érti ezt a kotonai logikát? Na, a vendégeknek berendeztek egy zárt és kályhákkal fűtött tribünt, a hülyetolmácsokatt viszont nem eresztették be oda, hanem kiraktak a partra egy SzinkronBudit és aszonták, hogy fagyoskodjanak abban, kuss, parancs, értettük! Az egész Nagy Buliból sokat nem láttunk, mert az ablak stabilan be volt fagyva, a sofőröktől kértünk valami jégtelenítő sprét, de nem adtak, ami lyukat meg kapartunk az ablakon, az már a lihegéses párától is befagyott mindig. Na, mindegy, azért lelöktük a dumát valahogy, a végére jól átfagytunk – különösebben tornászkodni a szűk hely miatt nem is lehetett, csak toporogtunk. Épp emiatt, képzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor véget ért a móka és eljött a kötelező Díszkaja ideje! Ehhez odaúsztatták valamelyik hajót, azt hiszem a Rákóczit, és mindenkit feltereltek az éttermébe. Pontosabban a Górékat beültették az étterembe, minket pedig (technikai személyzet) a presszóba, ahonnan a tósztos dumák idejére mindig rohangálni kellett az éppen valamit éljenző Nagy Főnökök mellé, aztán vissza – na, ettől már felmelegedhettünk jócskán. A pici pressszó asztalt viszont ugyanúgy telerakták mindenféle protokollpohárral, tányérral, késekkel, villákkal meg ilyesmikkel, a közepére meg (mittoménmiért) kiraktak egy jókora Vörös Zászlót (hehe, lehet, hogy nem is nekünk szánták azt az asztalt, egye fene, ott volt üres hely, mi mindenesetre elfoglaltuk). Na, ülünk ott a kollégával, jön a pincérgyerek a Sörökkel, és szépen, ahogy illik, kiöntözgeti a poharakba, aztán meg már vinné is el, mer´hogy nincs hová letennie a teljesen teleterített asztalon. Egymásra néztünk és rögtön elbődültunk: „Állj! Ezt a Zászlót vigye el, a Sört pedig tegye le!” Hát ennyi, sztrovacsekok, mer´hogy a tolmács az egy ilyen hitszegő árulófajta! Bármikor képes ilyen aljasságra, eskü ide, fogadalom oda, bármelyik Zászlót elcseréli Sörre, ha nagyon megszomjazik, márpedig mindig nagyon szomjas :-D Tolmatsch Sztorik