Na, drága jó sztovacsekok, akkor ma elmagyarázom nektek, hogy mi is az
Anaszteziológiai Szinkron

Tudni kell azt, hogy egy nadon-nadon komoly, többórás mű téthez (úgy tessék érteni, hogy nincs igazi tét, de mindenki úgy tesz, mintha volna, vagyis imitálja a komolyságot, na ezért mű) általában, de legalábbis normálisabb helyeken több tolmácsot rendelnek ki. Mondjuk, a Hun-Véd-Hun-nem-Véd-ségnél ez nem volt jellemző, de nem is mondtam, hogy normális hely, szóval, ott gyakran előfordult, hogy reggel beült az ember a szinkronbudiba (amúgy is rendszerint a klotyó előterében állították fel, hogy ne kelljen messzire futni), aztán ebéd tájban kimászott a hüjekotona-szartolmács, rohant díszkajánál hülye tósztokat ferdíteni, aztán délután ismét beült a kabinba, estefelé meg kiszedték belőle. Egyszer volt olyan, hogy hívtak tolmácsolni vendégművészeket, mert nem csupán a Varsói Szerződéspaktumban szokásos oroszt használták munkanyelvként, hanem jöttek mindenféle más nációk is, aztán azoknak kellett különböző külső - értsd civil - szinkronost is behívni, na, ezek mindjárt duplázódva párosával jöttek, vagyis két eredeti példányban, mert 20 percenként váltották egymást, továbbá reggel valami lágytojásos izét követeltek, hogy kisimuljanak a hangszálaik, vagy miarosseb ilyen flancoskodó rigolyáik voltak. Na, akkor én nagyot néztem, hogy ez igen, ezeknek vannak emberi jogaik, ezek tudják, hogy mi jár egy profinak, nem úgy mint én, aki csak Sörrel működtem a bagó mellé hangszállágyításként... Igaz, hogy egy óra után ezek kinyúltak mindkét eredeti példányban, tök csendben volt a fülkéjük, egymást váltogatva nagyokat kussoltak, de azért mégis! Az emberi jogok, meg a lágytojás, az nem semmi, az igen, mindjárt meglássa akárki emberfia, hogy mit jelent normális embernek - értsd civilnek - lenni!

Mindegy, térjünk csak vissza a témához, mert én itten állandóan elkalandozok, mint az ősmagyarok... Szóval, ott tartottunk, hogy komoly mű téthez néha egy egész kompániát vezényelnek ki, amelyik direkt úgy van összeválogatva, hogy a célnak leginkább megfelelő specialisták legyenek benne, akik egy-egy témában jártasak szagterminológijailag, amellett, hogy egy igazi hüjekotona-szartolmács tud univerzálisan is hazudni (pirulás nélkül, mert ez alapkövetelmény).

Nos, mi is kivonultunk többen, elosztottuk egymás között a témákat, és mivel úgy döntöttünk, hogy ismét nadon-nadon komoly a mű tét, ezért a kezdeti nagy odafigyeléses lelkesítő duma után, amit egy lelkesedést kellőképp szimulálni tudó szagember tud igazán jól megcsinálni, egy hosszú szagelőadásra benyomtuk Tiki-Takit, a fő Anaszteziológusunkat, aki teljesen monoton hangon, a legkisebb intonációt is gondosan kerülve úgy öt perc múlva elaltatta az egész termet.

Komoly mű téteknél az egyik legfontosabb tolmács-technológia az, hogy "Csak szunyáljon békésen mindenki, ha valami nem stimmel, akkor majd azt mondjuk, hogy csak álmodták az egészet".

Fő Anaszteziológusunk kiválóan végezte feladatát, az előadó lökte a nadon-nadon komoly nyakatekert és nadon-nadon tyugyományosch (értsd abszolút érthetetlen - vagyis minél érthetetlenebb, annál tyugyományoschabb) dumáját, a szinkron folyamatosan duruzsolt, a közönség pedig békésen aludt (kellő jártasság megszerzése után tudnak nyitott szemmel és horkolás nélkül is szunyálni, a jobbak pedig még a feszült figyelmet imitáló álarcot is a képükön tudják tartani).

Na igen, csakhogy ugyebár a hüjekotona-szartolmácsok nem lágytojásos izékkel kenegetik a torkukat, ezért megesik, hogy a tolmácsbudiból a rendes budiba kell átfáradniuk. Valami ilyesmi fordulhatott elő, mert a fő Anaszteziológusunk intett, hogy vegyük át. Gond egy se, bemásztunk a kolléga haverommal a fülkébe, átvettük.

Na, azért a mi tolmácsbudink nem volt ennyire tágas, mint itt ezen a képen, továbbá a komoly mű téthez akkoriban biztosított műszerezettség sem volt ennyire korszerű, vagyis nem volt ennyi nyomkodós és tekergetős gomb, hanem csupán egy darab háromállásos kapcsoló - balra az egyik mikrofon, jobbra a másik, középállásban pedig kikapcs (ezt "köhögőnek" is hívják, hogy ne hallatszon ki, ha fulladozik - a röhögéstől - a tolmács, vagy netán nagyokat köpköd és káromkodik, hogy kiafranc kergeti azt a hülye előadót, hogy ennyire hadar).

Az említett haverom, Aljosa, egy ruszki ruszkitolmács volt, vagyis igazi orosz magyar-orosztolmács - mármint oda-vissza, emerről-amarra és amarról-emerre ferdítő profi szagember (mellesleg tehetséges költő és énekes is, valamint rendes piás, ahogy ill...), neki nem voltak magyar gyökerei, de úgy megtanították, hogy alig volt akcentusa, szóval addig ütötték azon az idegennyelvű kotonai főiskoláján, amig bele nem verték a link vinisztikát (a borokról szóló alkalmazó - kapcsolt - tyugyomány), a grammatikát (ez a tudomány a grammokkal foglalkozik - 100 gramm, 200 gramm, vagyis egy deci, két deci satöbbi) és a liter-a-túrát (ez pedig a névnek megfelelően a literek felkutatását szolgáló, földrajzi ismeretek művelésével foglalkozó tudományágazat), a végén még aranyplecsnit is kapott, úgy küldték ide az EFE Főparancsnok magyarországi képviseletére, ami ugyanazon a folyosón települt a HM-ben, mint a VK ferdítők, csak a másik végén, a nagy bulikon pedig rendszerint együtt dolgoztunk, mert gyakorlatilag a teremben ugyanazok a főgórék voltak, akik számára kijárt a koaliciós Anaszteziológai Szinkron.

Ezzel a tolmácskollégával igazi partnerek voltunk a szinkronban, és ha nem is versenyeztünk, de szerettünk egymás előtt villogni, mármint szakmailag. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy bepréseltük magunkat egymás mellé, a fülhallgatót félig nyomtuk fel, azon hallatszott az előadó dumája, az bejött az egyik fülön, a másikon pedig hallottuk, hogy a társ éppen mit és hogyan hazudik kifelé a száján.

Nos, az Anaszteziológusunk után Aljosa beindult és egy dögunalmas száraz szövegből valami csodaszép szóvirágcsokrot kötött. Díjaztam. Fölnyomtam a hüvelykujjamat, hogy ez igen! Aztán átkapcsoltam a pulton saját mikrofonra azzal, hogy na, most én jövök, majd megmutatom, hogy tudok én is ilyeneket. A süket szagdumából én is rajzoltam egy szép ívű szirmot, csicsásan kiszineztem, felvittem valahová a francba, majd elegánsan visszatértem a szóvirágrétre, Aljosa elismerően bólintott, majd átváltott és a következő mondatot szépen jól megtekerte. Díjaztam, csettintettem hozzá, átkapcsoltam. Ismét egy gyönyörű piruett, egy-két duplán-tripla szaltó, elegáncs érkezés, meghajlás. Díjazta, mutatta, hogy stimm, nem piskóta. Átkapcsolt. Futott egy kürt, szórta a virágokat és dobálta a csókokat. Halkan megtapsoltam. Átkapcsoltam... Szóval csináltuk ezt így jóideig és remekül szórakoztunk

Az ám, csakhogy a terem közben fölébredt!!!

A szünetben jött is az egyik főrendező azzal, hogy "Igazán szépen dolgoztok, fiúk, azzal nincs is semmi baj, de ne csináljátok ezt az állandó váltogatást, mert nagyon zavaró".

A mű tét kiválóan sikerült, azonban a betegek idő előtt tértek magukhoz, jobb lett volna, ha a fő Anaszteziológusunk végigviszi, az sem baj, ha összehugyozza a szinkronbudit.

Úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk valami filmstudióba, ahol jobban értékelik a szinkrontudást, netán adnak is érte valamit..., de ez már egy másik történet...


Tolmatsch Sztorik